Az egész történet köztem és a Fiorentina között még évekkel ezelőtt kezdődött, no de nem egy messzi, messzi galaxisban…, hanem Olaszországban. Méghozzá 2005-ben, amikor 16. helyen végeztek a Serie A-ban a poklot megjárva, hiszen előtte, mint tudjuk csődbe ment a csapat, új néven a negyed osztályban indult, majd a nevét egy árverésen visszavásárolva kiharcolta a Serie A tagságot, vagyis az A ligát, ahova mindig is tartozott. Ez bennem szimpátiát keltett és azt mondatta velem, hogy nekik kell szurkoljak, egy olyan csapatnak melyben hatalmas tartás és akarat lakozik.
És a csapat bebizonyította, a csapat megcsinálta, hiszen már második éve zsinórban ott vagyunk Európa legrangosabb kupasorozatában, kiszorítottuk az elmúlt két esztendőben Európa egyik, ha nem a legerősebb bajnokságában az első négy helyről a nálunk sokkal több pénzből, nagyobb költségvetésből gazdálkodó négy sztárcsapat (Inter, juve, Roma, Milan (!)) egyikét. A dicsőségektől ékes út továbbépítését reméljük, a közeljövő fogja megtenni.
Ám a közeljövő alapja a közelmúlt, méghozzá az, hogy a violák a Sporting Lisszabon-t legyűrve (több idegenben lőtt góllal) bejutottak ismét a Bl csoportkörébe, na de nem akármelyik kvartettbe, hiszen mint azt Magyarországon oly kevesen nem tudják abba a csoportba, melybe (a Fradi 1994-es szereplése után 15 évvel ismét magyar csapatként) a Debrecen is került.
Bevezetésnek ennyi talán elég is és akkor már tényleg rátérek az elmúlt két napra elvégre is erre lettem felkérve, melyet megtisztelőnek éreztem és érzek.
Az első nap (2009. X. 18. hétfő).
Napi kapcsolat Feriheggyel, interneten történő tájékozódás: nulla eredmény. Ez jellemezte a pénteki, szombati lázas kutató munkámat, mígnem gondoltam hátha a fórumozók között van valaki, aki tudja, rendelkezik valami infóval (így regisztráltam és lettem tagja ennek a nagyon szimpatikus kis csoportnak). Meg is kaptam, amire vágytam: Hétfő 16:00 Ferihegy 2/A.
Eljött ezen becses nap számomra kitüntető órája. A terminál előtt a csapat busza kb. 10fős rendőr csoporttal, beljebb a kijáratig kifeszített elválasztó, elég lazán őrizve. Így nem túl nagy tömeget képezve (kb. 10-12ember társaságában, ekkor még csak a magyar Mutu-val) oda is álltunk. 16:03 nyílnak az ajtók: egy vám és pénzügyőr. 16:04 nyílnak az ajtók: talpig lila melegítők, jön a csapa… Gyönyörömben nem tudom, mit tegyek: fényképezzek, aláírassak, netán kezdjek el sírni, de szerencsére az utolsót leszámítva egész jól alakultak a dolgok; a termés négy aláírás a mezemre (Mutu, már a román, Santana, Gobbi és De Silvestri), valamint hat fénykép (láthatóak a honlapon). Az első napra ennyi.
Értékelésként talán annyit, az élmény hatalmas, borzasztó boldog voltam, ugyanakkor kevereg bennem egy pici csalódottság, egy kevés keserűség, hogy talán többre számítottam, mint négy, ami az aláírások számát illeti és többre, mint kettő, ami a velük töltött perceket. Ezért döntök úgy, hogy egy fenét van vége az első napnak, kimegyek az edzésre. Ez elviekben 19:00-tól lenne nyilvános 19:15-ig mindenki számára látogathatóan. De nem véletlen az „elviekben” szócska, de erről majd később.
Hazaértem a reptérről, kis szünet után indulok is tovább, 18:35-40 körül ott vagyok a Puskásnál, 18:45-re fenn a felső rácsnál. Közben érintettem 4-5 narancssárga trikóst, de egy sem tudott semmi értelmeset mondani, hogy hol, mi, mikor és meddig. Fentről készítettem pár képet, majd 50-kor nyílik a rácson az ajtó, le lehet menni. Kapva kapok az alkalmon: kb. 3-4 méterre tőlem cicáznak, készítek sok képet, meg egy videót (elvileg ezeket is továbbítottam). Majd kb. 5 perc után szól fentről a rend őre, hogy vége ki kell menni. Most már tényleg vége az első nap élményeinek. Az edzésről értékelésként annyit, hogy nem 7-kor kezdődött, hanem 6:50-kor és nem 15 perc volt, hanem 5, de legalább a Puskásban tartották… A pici csalódottság, keserűség ez után is megvan bennem, hogy csak négy aláírásom van, igaz már van vagy 20 képem és egy videóm. Talán ez az apró csalódottság eredményezte azt, hogy a második nap is két részből álljon.
A második nap (2009. X. 20.).
Megtudtam, hogy a Kempinskiben szállnak meg és többen mondták, hogy talán ott kellene megpróbálni. Elsőre elvetettem az ötletet, de a legbelső elfojtott érzés tovább munkálódott bennem, no meg az a gondolat, hogy maximum néhány ember lesz ott a játékosoknak meg egy átmozgatásra vagy csak mert sétálni támad kedvük ki kell jönni a szállodából… nos, ami azt illeti nem kellett. Bár nem így indult, hiszen reggel 9:30-ra odaértem a szálloda elé, ahol a Fiorentina busza járómotorral és a sofőrrel a helyén fogadott. Továbbá a busz mellett állt 4-5 öltönyös vezető társaságában Jörgensen (nagyon kedves volt, mosolyogva írta alá a mezem-5.), gondoltam szépen lassan szálingóznak a többiek és lévén, hogy ketten voltunk szurkolók majd mindenki dedikálja a mezem. 9:45-re a busz már meg is fordult, hogy ne a járdáról kelljen nekik felszállni, de újabb 15perc várakozás után váratlan fordulat következett be: a buszt leállították Jörgensen visszament a szállodába, a vezetőket pedig két kisbusszal elvitték várost nézni, mint utóbb kiderült. A csapatunk tagjai pedig bent elmentek reggelizni egy pólóban, gyanúsan kényelmesen. Ekkor már 5-6 fősre duzzadt magyarokból álló társaság valamint egy kb. húszfős olasz csoport várt rájuk.
Egy teljes óra telt el minden esemény nélkül, mígnem kiderült, (ekkor 11 órát írtunk) hogy nem mennek sehova és, hogy egésznap minden játékos azt csinál, amit akar. Mit mondjak, nem túlzottan örültünk (Fio10 is megérkezett) ennek a hírnek, mert őszintén ki az, aki a szállodai légkörből, az ingyenes masszázsok világából, a csapattársai mellől kijönne a pesti 5C˙-ba? Nos, ők sem. Egy ember volt, aki másképpen gondolta a dolgot: a mester. Ő kb. 11:30-kor megjelent, mindenkinek aláírt, mindenkivel csinált közös képet, majd elment egy órára sétálni. Közben a szálloda előtt semmi, az új infó, hogy 12:30-kor ebédelnek, majd talán utána. Nos, nem. Hiába vártunk ott délután 2-ig Prandelli-n és Jörgensen-en kívül csak a véletlenül arra járó (és engem jóval kevésbé érdeklő) Lothar Matthäus-tól kaptam autogramot. Ezzel a három szignóval, no meg végtagi elhalásokkal, kihűléssel, kiszáradással és persze hátfájással zártam ezt a nagyjából öt órás szakaszát a napnak. Valamint azzal a legújabb információval, hogy 19:00-kor indulnak el a Puskásba és majd talán akkor. Mint később kiderült ez megint egy téves infó volt, mármint nem maga az idő, hanem, hogy „majd talán akkor”.
Hogy honnan tudom? Nos, onnan, hogy visszamentem. Visszamentem 18:45-re, ott volt 10-15 magyar, valamint kb. ugyanennyi olasz. A várva várt időpont előtt valamivel megjelent a már jól ismert göndör hajú biztonsági főnök és kijelölte, azt a területet, ahol lehet várakozni, mi megtettük, de nem kellet sokáig, mert pár perc múlva megérkeztek, majd pár másodperc múlva el is távoztak. Senki sem kapott egy aláírást sem, szóba sem álltak senkivel. Maradtam tehát 6 aláírásnál, no meg sok fényképnél (itt azt sem sikerült készíteni). Viszont sietnem kellett, mert hát mégiscsak a meccs állt az egész középpontjában. 20:00-ra be is jutottam a Puskásba (előtte még csinált a drukkerfoto-s srác egy képet, aminek az az érdekessége, hogy tartom az aláíratott mezt, miközben Debrecen szurkolók tucatjai sétálnak el mellettünk).
A meccs. A mozgalmas kedd sokadik eseménye, tulajdonképpen a lényeg, a tetőpont. A mérkőzés közben végig ambivalens érzések cikáztak bennem. Ezt mi sem mutatja jobban, mint, hogy a meccs elején, amikor csúnyán odacsúsztak Zanetti-nek én majdnem felordítottam, valami nem éppen szépet és hazafiasat a másodperc töredéke alatt megfogalmazva. A lelkivilágomra végig ez a kettősség volt a jellemző a meccs alatt, de talán így utólag, főleg úgy, hogy olyan eredmény született, mellyel szerintem mindkét fél elégedett lehet, bevallhatom, hogy az utolsó öt percben a fogam összeszorítva drukkoltam, hogy ne egyenlítsenek ki a mellett persze, hogy büszke voltam és vagyok a Loki teljesítményére. Vége lett a derbinek, úgy láttam mindenki elégedett és tulajdonképpen én is, hiszen van, amim van plusz láttam a meccset. Mi kell még? - tettem fel a kérdést magamnak. Nos, az agyam azt a racionális alapokon nyugvó választ adta, hogy semmi, homlokegyenest ellenkezve a szívem:’ aláírás te barom, fénykép, bármi, amire még lehetőséged van, amíg pár kiló méterre vannak tőled’ válaszával. Ekkor jött a nagy ötlet, hát pár kiló méterre vannak tőlem: irány a szálloda. A nap (bár átnyúlik szerdába) és egyben életem egyik talán legélménygazdagabb két napjának utolsó eseménye. Ez mindössze öt perc volt, de igen eredményes öt perc. 11:30-ra értem a szállodához, ahol az ajtónál álló személyzetistől megtudtam, hogy elviekben jönnek. Jöttek is. Kb. úgy 11:45-re futottak be, hatalmas rendőri és kommandós kísérettel, de révén, hogy csak a bejárat előtti területet biztosítottak le az úttesten, ahova a játékosok szálltak le könnyedén odafértem. A hat aláírásból álló gyűjteményem újabb öt taggal bővült, hiszen Frey, Comotto, Zanetti, Dainelli és Mutu (még egyszer) aláírta. Hogy miért kétszer? Azért írt még egyszer, mert most este nyújtottam neki a filcet, Ő nyúlt érte majd, amikor felfogtam, hogy Ő az visszahúztam a kezem és Ő is, ettől annyira meghatódtam, hogy gondoltam, nehogy ne tudjon aludni, attól a gondolattól frusztrálva, hogy nem írhatott alá nekem, visszanyújtottam neki a filcet. Tehát a keddet, ekkora már szerdát így zártam.
Ők pedig, ha minden igaz szerda délelőtt 11-kor hazarepültek, na, itt már nem voltam ott, talán azért, mert ekkorra szertefoszlott belőlem minden nemű csalódottság és kétely, azzal kapcsolatban, hogy ez volt életem egyik legjobb két napja.
